Bodogán László: A pécsi görög katolikus egyházközség története

Pécsi Szemle 2001. (4. évf.) 2. szám, 9-14. oldal

A téma kifejtése a város közelmúltja megismertetésének része, hiszen "csak" három évtized történéséről lehet beszélni a pécsi görög katolikus egyházzal kapcsolatban. Hogy ez közérthető legyen, szükséges a távolabbi előzmények ismerete. Ehhez nyújt segítséget a keleti és nyugati egyház kialakulásának és fejlődésének megismerése, illetve a görög katolikus magyarság történetének vázlatos bemutatása. Gyakran tapasztalom, hogy hallva megnevezést, görög katoiikus, sokan a görög keletivel (ortodox)-, vagy a római katolikus egyház valamilyen kisebb részével azonosítanak bennünket. Mindkettőben van igazság. Valójában a két nagy egyház uniójából jött létre egyházunk.

Az egyház keleti és nyugati része

A Jézus Krisztus által alapított egy Egyház kezdetben teljesen egységes volt. A római birodalom léte, annak közös nyelve (görög) nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a kereszténység gyorsan elterjedjen. Diocletianus császár a Római Birodalom egységének megtartása mellett 285-ben az uralmat megosztotta Maximianus társ-császárral. A felosztással megkezdődött a nyugati és a keleti rész önálló élete s ezzel megteremtődött a lehetősége annak is, hogy a birodalmon belül kétféle vallási fejlődés induljon meg. Az egységes és egyetemes egyházon belül keleti és nyugati joghatósági terület alakult ki. Az egyház két részén egymástól eltérő liturgikus szokások és fegyelmi előírások alakultak ki. Ennek számos történeti, kulturális, néprajzi és egyéb oka volt, mely a keleti és nyugati szertartások, rítusok kialakulásához vezetett. Az eltérő fejlődés következménye, hogy a Jézus Krisztusra épülő apostoli hagyományt folyamatosan és töretlenül megőrizve, kétféle egyházi szervezet épült ki; Nyugaton Róma központtal a katolikus egyház (latin), Keleten Konstantinápoly (Bizánc) központtal az ortodox egyház (görög).

A rítusok különbözősége eleinte semmiféle problémát nem jelentett, az egyház egységét nem bontotta meg. Később azonban fokozódtak a különbségek a liturgiában, az egyházi szervezetben, dogmatikai- és fegyelmi kérdésekben; nem értették egymás nyelvét sem. Nyugaton a 9. században általánossá vált a kovászos kenyér helyett az ostya használata, a keletiek emiatt vitatni kezdték az áldozat érvényességét. Nyugaton a primátust úgy értelmezték, hogy a pápa joghatósága mindenre és mindenkire kiterjed, ezt Keleten nem fogadták el, hanem éppen ellenkezőleg, a bizánci patriarcha tekintélyét akarták növelni. [1] Bizáncban az is ellenérzést váltott ki, hogy VIII. Benedek pápa a Hiszekegybe hivatalosan is beiktatta a Filioque-t, amit Bizáncban már dogmatikai különbségként értékeltek Kelet és Nyugat viszonyában.[2] Ezeken kívül még számtalan kisebb eltérés volt a két egyház között, melyek a sajnálatos meg nem értések és emberi kicsinyességek miatt végül a keleti és nyugati egyház szakadásához vezettek. Ez 1054. július 16-án következett be, de már jóval korábban elkezdődött és a keresztes hadjáratok alatt lett teljessé.

A magyarok és a keleti kereszténység

A magyarság ősei az 5. században a kaukázusi hazában találkoztak először a kereszténységgel, annak is a keleti szertartásával.[3] A vándorlás évszázadaiban ismételten kapcsolatba kerültek velük, majd a 10. század közepén a magyar vezérek Bizáncban megkeresztelkedtek.[4] A bizánci patriarcha Hierotheosz püspököt küldte a magyarokhoz, aki a vele jött szerzetesek segítségével elkezdte őseink megtérítését, aminek eredményeképp a vezérek és a nép egy része megkeresztelkedett. Szerte az országban létesültek női és férfikolostorok. A veszprémvölgyi apácazárda hiteles görög másolatban és latin fordításban fennmaradt alapítólevele szerint az alapító nyelve görög volt, s az eredeti görög nyelvű oklevelet Kálmán megbízásából Simon pécsi püspök bontotta fel és másolta le.[5] A Gellért-legendából ismerjük a marosvári és az oroszlámosi kolostor alapítását. Ugyanebben az időben keleti szertartású szerzetesek éltek Tihanyban a ma is meglévő barlangokban, valamint a pilisi és a zebegényi hegyekben. Ez utóbbiak központja a visegrádi kolostor volt. Bazilita (keleti szertartású férfi szerzetes) kolostor működött Pásztón és Szávaszentdemeteren, Dunapentelén pedig apácazárda épült Szent Pantaleimón tiszteletére. Később a bizánci-magyar viszony ellenségessége (970) miatt a megindult hittérítés megakadt, majd a szerzetesi utánpótlás miatt meg is szűnt. A bizánci egyház által megkezdett térítést a nyugati egyház fejezte be. Géza fejedelem Nyugatról kért segítséget, Szent István pedig nyugati szertartású egyházmegyéket alapított. A megmaradt bizánci szerzeteseket nem űzték el hazánkból, hanem a latin szertartású főpásztorok joghatósága alatt tovább folytathatták működésüket.[6] E kolostorok sorsáról hiányosak az ismereteink, de a 13. századra hanyatlásnak indultak, szerzeteseik kihaltak, s vagy elpusztultak, vagy latin szertartásúak lettek.

A tatárjárás után újra megindul a keleti szertartású népek beköltözése. Erdély területére a románok, az ország északkeleti részére a ruszinok települnek be. A 14. században közepén a törökök elől menekülő szerbek a Tiszántúlra, majd később az ország déli részére érkeznek nagy számban. Ebben a században érkeztek hazánkba a görög nemzetiségek is, de nem alakítottak ki zárt településeket, hanem a városokban éltek. Őket leszámítva minden nemzetiség kialakította az új területen a maga kolostori központját, püspökségét, mely a hit megőrzésének és fejlődésének fontos része volt. Az Árpád-házi kolostorok kihalása után a keleti szertartású magyaroknak nem volt egyházi szervezetük, ezért számukra két lehetőség maradt: vagy áttérnek a latin szertartásra, vagy a bevándorolt ortodox nemzetiségekhez csatalakoznak. A keleti szertartású magyarok a nemzetiségi püspökök joghatósága alá kerültek. Hazánk mai területén élő magyar görög szertartásúak túlnyomó többsége a munkácsi püspökök joghatósága alá került. Maradt egy kis létszámú közösség, amely megőrizte szertartását és anyanyelvét, de a törökkel vívott háborúk után ennek a közösségnek a továbbélése nem bizonyítható.

Biztos azonban, hogy a mohácsi vész után Kelet-Magyarországon és Erdélyben léteznek olyan bizánci szertartású közösségek, amelyek azzal adnak életjelt magukról, hogy szertartásaikat magyar nyelven akarják végezni.[7] Velük kezdődik a keleti szertartású magyarság újjáéledése. Erdélyben - akik nem akartak protestáns hitre térni - nagy számban tértek át a görög keleti egyházba. Bocskai István fejedelem ortodox vallású hajdúkat telepít Dorogra, akik néhány évtized elteltével az egyik legjelentősebb magyar egyházközséget, Hajdúdorogot hozzák létre. A török kiűzése után a Tiszántúlra beáramló görögök, ruszinok, románok, rácok, macedónok a magyar szórványokban élők egy részét beolvasztják, de ahol a magyarság volt túlsúlyban, ott a nemzetiségek magyarosodtak el.

Az uniós mozgalmak; görög katolikus egyházak létrejötte

A 17. század elején a katolicizmus megerősödött. Több főnemesi család - köztük a ruszinok által lakott területek földesurainak jelentős része - katolikus hitre tért. Ez utóbbiak birtokain (Ungvár, Homonna, Huszt, Szatmár, stb.) szerzetesek telepedtek le, akik a lutheránusokat, reformátusokat és a szakadároknak nevezett keleti szertartásúakat egyaránt eretneknek tekintették, és meg akarták őket téríteni[8]. Az uralkodó körök által támogatott térítéssel szemben a keleti egyház védtelen volt. Az unió kezdeményezői úgy vélték, hogy e folyamatnak csak az unió vethet véget. A kezdeményezőket mélységesen áthatotta az egyház egységének eszméje is. Az 1054-ben kettészakadt egyház súlyos seb volt a kereszténység testén, melyet így próbáltak orvosolni.

1596-ban a mai lengyel állam keleti-délkeleti vidékein és mindenekelőtt Ukrajna nagy részén, valamint Belorussziában kezdődött meg a keleti szertartásúaknak a római katolikus egyházzal való hivatalos és tömeges egyesülése. Ekkor kezdett kihajtani a katolikus egyház bizánci (görög) szertartású ága. 1596-ban Lengyelországban, pontosabban a lengyel-litván államban megkötik a breszti uniót, amelynek eredményeként az egyház keleti ágához tartozó ortodoxok egy része csatlakozott a nyugati ághoz. Így jött létre a bizánci szertartású katolikus, később gyakran - ezért az egyszerűség kedvéért e cikkben is - használt nevén görög katolikus egyház; valójában az egységes katolikus egyház egyik ága. A lengyelországi eredményeken felbuzdulva a történelmi Magyarország területén 1646-ban az ungvári, majd 1664-ben a munkácsi egyházmegye teljes egészében egyesült Rómával. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy a keleti egyház szertartása és fegyelme (pl. a böjt, kovászos kenyér használata, papi nősülés) sértetlen maradt, ugyanakkor elfogadták a pápa főségét (primátusát). Így a görög katolikus egyház híd lett Kelet és Nyugat között; egységbe hozta a római katolikus egyházszervezetet az ortodox liturgikus és patrisztikus hagyományokkal.

A görög katolikus identitás része a keleti szertartáshoz való tartozás tudata, a keleti hagyományok ápolása, a keleti teológia és lelkiség iránti érdeklődés, valamint a keleti egyház jogi szemléletével és egyházképével való rokonszenv, ahol ez nem érinti a pápa főségét. Ugyanakkor kifejezi az egyetlen krisztusi egyházhoz való tartozást, mely a pápához való hűségben nyilvánul meg.

A magyar görög katolikus egyház

A magyar görög katolikusok önálló egyházmegyével az unió után sem rendelkeztek, a hívek az eperjesi, munkácsi, balázsfalvi és a szamosújvári egyházmegyékben éltek. Hosszas küzdelem árán sikerült elérni, hogy 1912-ben I. Ferenc József király megalapítsa, X. Pius pápa pedig kanonizálja a Hajdúdorogi Egyházmegyét. Ebben nagy szerepet vállaltak a hajdúdorogiak, ezért a nevét az ő városukról kapta a püspökség, bár tényleges székhely sohasem volt ott. Az első püspök, Miklósy István a jobb infrastruktúrával rendelkező Debrecent választotta székhelyül. Egy 1914. évi püspökségi bombamerénylet után - melyben hárman meghaltak, többen megsebesültek, de a püspök sértetlen maradt - átköltözött Nyíregyházára, s azóta itt van a hajdúdorogi püspök székhelye, akinek joghatósága az egész ország görög katolikusaira kiterjed. Az eperjesi egyházmegye Trianon utáni Magyarországhoz tartozó része önálló kormányzati egység, ún. apostoli kormányzóság, Miskolc központtal. Ezt a "rész-egyházmegyét" is a hajdúdorogi püspök, dr. Keresztes Szilárd kormányozza. A görög katolikus hívek nagyobb létszámban Borsod-, Hajdú- és Szabolcs megyében élnek. Szórványban élnek még Budapest, Szeged és Szolnok környékén. A Dunántúlon három parókia van: Győr, Veszprém és Pécs. Létszámunk becslések szerint a magyarországi evangélikusok létszámával azonos: kb. háromszázezer fő.

A pécsi egyházközség

Létrejöttét az ország "szocializmus útján" való elindulásának "köszönheti". Az ötvenes évek elejének az országot a korábbi fejletlen agrár-ipari országból fejlett ipari-agrár országgá, a vas- és acélgyártás hazájává akarták fejleszteni. A mecseki szén- és uránbányászat hihetetlen mérvű fölfejlesztése magas kereseti lehetőséget és könnyű lakáshoz jutást biztosított az itt munkát vállalóknak. A jobb megélhetés reményében sok család hagyta ott szülőfaluját, ősei lakhelyét, és átköltözött erre a vidékre, s lett a ma mintegy kétezer hívőt számláló közösség alapítója.

Ők saját rítusukat nem gyakorolhatták, nem élhették meg, ezért Dudás Miklós, az egyházmegye második püspöke 1969-ben Szántai Miklós szegedi parókust bízta meg a pécsi egyházközség megszervezésével. Ő mintegy 200 km-es távolságból járt át és kereste fel azokat a családokat, akiknek nevét és címét az otthoni egyházközségek papjai küldték el. 1972-ben megalakult a Pécsi Szórvány Egyházközség. Területe Baranya, Somogy és Tolna megye egész területére kiterjed. 1973. novemberében az Alkotmány utcában levő Xavéri Szent Ferenc kápolnát (Xavér-templomot) Cserháti József pécsi püspök átengedi "kizárólag görög szertartású istentiszteletek tartására."[9] Szántai Miklós pécsi szórvány parókusi kinevezése után, 1973-ban Pécsre költözött. 1975-ig azonban egy közeli kis faluban, Bakonyán lakott, azzal a kikötéssel, hogy az ott élő római katolikus hívek pasztorális ellátását is végezze. Ez a kinevezés a mai napig fennáll: a pécsi görög katolikus parókus egyben bakonyai plébános is. 1974. január 1-től lehetőség nyílott arra, hogy ha csak részben is, de Miklós atya beköltözzön az Alajos utca 21. sz. alatti parókia épületébe, melyet a Pécsi Püspökségtől kapott parókia céljára. Az épület még lakott volt, de a bérlők fokozatos kiköltözésével korszerűsíteni és komfortosabbá lehetett tenni.

2000-ben 180 pécsi és 340 vidéki (Baranya-, Tolna- és Somogy megyében élő) család tartozik a pécsi egyházközséghez. Jelentősebb számú nyilvántartott görög katolikus hívő él a következő helységekben: Áta, Dombóvár, Komló, Harkány, Kaposvár, Mohács, Siklós, Siófok, Szekszárd, Szökéd. Ezek nagyobb részében évente a nagyobb ünnepek kapcsán, vagy havonta van görög katolikus Szent Liturgia.

Az egyházközség lelki életének gyarapodása mellett beszélni lehet az egyházközség külső szépségekben való gyarapodásáról is. Miklós atya idejében megvalósult parókia-korszerűsítést és templom fűtését 1988-89-ben a templom külső- és belső felújítása (tetőszerkezet cseréje, külső- belső festés) követte, Gulybán Tibor atya vezetésével. 1998-99-ben pedig sikerült a parókia épületet úgy bővíteni, hogy a közösségi élet helyszíne elkülönül a lelkészi lakástól. Azóta a kialakított közösségi termekben folyik a hitoktatás, felnőttekkel való foglalkozás, közösségi programok lebonyolítása, a messzebbről érkező (főleg az ország keleti részéből, vagy a határainkon túli) hittestvérek elszállásolása.

Terveink között szerepel a Pécstől távol élőkkel való rendszeres személyes kapcsolat kialakítása és fenntartása, a közösségi élet fokozottabb szervezése. Az elmúlt években jelképesen kialakított ikonosztázion helyére templomunk stílusához és helyi adottságaihoz illő végleges ikonosztázion megépítését vettük tervbe. Az anyagi források megléte után remélhetőleg a közeljövőben ezt is meg tudjuk valósítani.

Felhasznált irodalom:

Pirigyi István: Katolikus Egyháztörténelem. Görög Katolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza, 1991.
Pirigyi István: A magyarországi görög katolikusok története. Görög Katolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza, 1991.
Király Ernő: Mi, görög katolikusok. Szent Gellért Kiadó, 1999.
Timkó Imre (szerk.): A hajdúdorogi Bizánci Katolikus Egyházmegye Jubileumi Emlékkönyve. Nyíregyháza, 1987.
Lakatos László: Ünnepi könyv a Bizánci egyház liturgikus évéhez. Máriapócs, 1997.
Házad ékessége. Görög Katolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza
[1] Primátus: elsőség; Róma püspöke a pápa, az egész egyetemes egyház feje. Keleten négy, egymással egyenrangú patriarchátus volt: Alexandria, Antiochia, Bizánc, Jeruzsálem, nyugaton egy: Róma
[2] filioque: és Fiútól. A nicea-konstantinápolyi hitvallás szerint a Szentlélek az Atyától származik. Nyugaton az arianizmus Krisztus istenségét tagadó eretneksége miatt azzal akarták kidomborítani Krisztus isteni tekintélyét, hogy a hitvallás szövegébe betoldották a Filioque kifejezést; tehát a Szentlélek "az Atyától és Fiútól származik"
[3] Pirigyi István: A magyarországi görög katolikusok történte. Görög Katolikus Hittudományi Főiskola, Nyíregyháza, 1991. 9.p.
[4] A források csak Bulcsu és a gyula megkereszteléséről beszélnek, de biztosra vehető, hogy Termacsu (Tolmács) is felvette a keresztséget. Pirigyi... i. m. 19.p.
[5] Pirigyi:. i .m. 48.p.
[6] Pirigyi:... i. m. 30.p.
[7] Pirigyi... i. m. 77.p.
[8] A század első éveiben megjelent jezsuita évkönyvek községek szerint tüntetik fel a római katolikus vallásra térített lutheránusok, reformátusok és skizmatikusok számát
[9] Részlet az adásvételi szerződésből

Forrás: pecstortenete.hu